|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e még ide. Mert ugye jót nem igazán tudok mostanság, a rosszal meg tele a padlás. Mi is írhatna egy olyan valaki, aki lassan emberi roncsnak érzi magát, és olyan képzelgései vannak, hogy ő a természet próbababája, játékszere, és ráadásul maró gúnnyal röhög rajta, aki a fejére pakolja a problémákat. Soha nem foglalkoztam mélyrehatóan az egészségemmel, most mégis próbára tesz. Problémák jönnek problémákra, és mikor már azt hiszem, innen már nincs lejjebb, bebizonyosodik rendkívül rövid időn belül - lehetőleg még ugyanazon napon -, hogy de igen, van az a mélység... Egészséges már soha nem leszek, ezzel tisztában voltam/vagyok. De mikor belekezdtem ebbe az egészbe, nem gondoltam, hogy a hétvégi őrjöngéseimen, és faltól-falig csapódásaimon, véres éjszakáimon kívül még csőstül ömlik a fekália a nyakamba. Én már feladtam sajnos, de szerencsére mindig vannak akik igencsak hamar lépnek, és hatalmas ütéseket mérnek sajgó, elborult elmémre. Igen, felpofoznak. Már-már fizikálisan. Nemrégiben egy ismerősöm begyógyszerezte magát, és mivel időben rátaláltak, egy gyomormosást követően megúszta a mérgezést. Akkor azt gondoltam, talán igaza van. De nem, hülyeség. Ha meg kell halni, akkor úgyis lerendezi a sors, hogy ne szenvedjek tovább. Addig meg csak lesz valahogy. Nem? De. Vagy legalábbis, gondolom... Hát akkor hállelúja... vagy mittudomén. Píísz. vagy ilyesmi... |
|
|
|
És valóban. Új fejezet, új feladatok, új kihívások, új legyőzendő félelmek. Nagy hősen bevonultam, megtanultam csínját-bínját annak, ami mától rám vár, és vártam. Úgy, és annyira éreztem, hogy nem úszom meg, de aztán csak nem jöttek a rossz érzések. Büszkén gondolta arra, hogy a kevés kivételhez tartozom. De nem... Ismét megkaptam a - várható - pofonom az élettől, vagy nevezzük Sorsnak. Bármennyire nem akartam foglalkozni vele, bármennyire rutinfeladatként fogtam is fel, csak nem tudtam megküzdeni vele. Szenvedek. Nem, nem akarom sajnálni, vagy sajnáltatni magam, arra már rég nincs szükségem, és az újabb legyőzendő akadályt is megugrom, de sajnos rosszabb lett, mint amire a legelején számítottam. Nem tudom, ki, hogyan élte meg az első ilyesmi felismeréseit, nem tudom, ki hogyan kezeli a remegéseket, fájdalmakat, forróságot, de nekem egyelőre nehezen megy. És ugye a legjobb benne, hogy fogalmam sincs, mikor lesz vége, mert ezt senki nem tudja megmondani. És ez még csak a kezdet, senki nem biztat semmi jóval, de talán nem is kell. Megbirkózom. Valamiért kaptam, és valamiért elfogadom. Talán egy jel. Talán egy STOP tábla. Talán egy érzelmi zsarolás. Nem tudom, de a régi énem, aki mindig mindent meg akart fejteni, na, az eltűnt. Csinálom, mert csinálnom kell, egyelőre nincs más választásom. Alig látok, kezem már nem akaratomnak megfelelően működik, és a lángolás, tűzforróság sem múlik. Hát így kezdem meg 2012-őt. Azért B.Ú.É.K. És még mindig szeretek élni, ez a felismerés viszont így, innen, jelen helyzetemből nézve is megdöbbent. Ami viszont foglalkoztat, hogy mi is az élet, és vajon ez az e? Nem tudom...... |
|
|
|
Azt hiszem, elkezdtem parázni... Mindig bebizonyítom magamnak, hogy túlságosan előre gondolkodom, és túlságosan fáradt vagyok, ami pedig ahhoz vezet, hogy elkezd túlpörögni az összes létező és nem létező agytekervényem. Azok is, amik addig pihentek, most csatlakoznak a többiekhez, és szinte ki akarnak törni a halántékomon, néha pedig a homloklebenyemen játsszák el a dobszólójukat. Már rég aludnom kéne, de a szemem előtt csak egy bizonyos szó lüktet vérvörösen - stílusosan... Nem is akarom kimondani... És mi lesz, ha elrontom, mert ugye elolvastam gyorsan még este minden tudnivalót, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem mi is történik velem. És persze megint beleéltem magam már előre a helyzetbe, és már el is döntöttem magamban, hogy én biztosan - legalább egyszer, ha nem többször - el fogom szúrni, mert ugye ami elszúrható, azt rendszerint megpróbálom elcseszni. Elszúrni... milyen hülye szó, és miért nem pl. az "elrontani"-t használtam...? Költői a kérdés... És vajon mi van, ha elszúrom? Mert arról nemigen olvasni mi történik akkor, de ahogy ismerem magam, legkésőbb holnap biztosan utánanézek. Csakhogy beszuggeráljam magamnak, hogy én úgyis megteszem, és jó előre felkészüljek. Sajnos, ahogy vészesen közeledik a kezdet időpontja, egyre inkább foglalkoztat a dolog, és persze már azt is tudni vélem, hogy ebben sem lehetek kivétel, és megint csak biztosan minden mellékhatás elér majd. Miért vagyok ilyen hülye, mikor már rég aludnom kellene? :( |
|
|
|
"Nem maradhat mindig rejtve szem elől: Egyszer felkel a nap kelet felől." Minden nap változás, minden nap küzdelem, de valahogy egyre inkább nem zavar. Tudom, hogy senkinek nem egyszerű, de mégis az érdekel legjobban, én magam mit tudok megugrani. Azt már nem is nézem, hogy mit nem... azzal nem foglalkozom. Ráadásul hiszem, hogy minden rajtam, és elsősorban csak rajtam múlik. Persze ez nem azt jelenti, hogy senki nincs mellettem, néha túlzásba is viszik az aggódást, de kezdem azt érezni, hogy mindent visszakapok, amit az évek alatt elvettek tőlem, vagy nem kaptam meg. Sőt, átestünk a ló túlsó oldalára. De érzem, és értem, hogy miért történik mindez, kár, hogy ilyen okokig kellett eljutni ahhoz - mindegyik részről -, hogy észrevegyük a hibáinkat és próbáljuk helyrehozni azokat. Természetesen soha nem késő. És értékelek minden igyekezetet. Talán ezek a pozitív változások húzzák magukkal a többi jó hírt, és én - apró lépésekkel, de - haladok az óvatos optimizmus felé. A megoldások híve vagyok, és úgy tűnik, mindenki, akitől - akaratom ellenére - függök, látja a fényt az alagút végén, mások pedig meghallgatnak, és talán elér hozzájuk, amit eddig szajkóztam. És nem, még mindig nem adom fel! "Ki mer |
|
|
|
Szerencsére megtaláltam 1-2 bejegyzésem a világhálón, valamire jó az, ha a "nagytezsvír" figyel rám is néha... Végre nem csak hátrányát érzem. Érdekes, a történtek ellenére nem szállt el az agyam, ahogy várható lett volna. Picit elkeseredtem, de aztán rájöttem, annyira azért nem vagyok fontos, sem én, sem az ide vetett gondolataim, hogy újabb egészségromláshoz vezessenek. Paradox? Lehet. Így van jól. Vagy: jól van ez így. Nézem, mások őrjöngését, valamint dühöngését, szitkozódását, és arra gondolok, ők nem jöttek-e még rá, hogy ha őrjöngünk, akkor is megváltoztathatatlanok a történtek, ha pedig beletörődünk, akkor is... Kár értük. |
|
|
|
Ok, kiadtam magamból. Végre. Egy darabig tűr az ember, tűr, de aztán betelik ama bizonyos pohár, és előveszi maró gúnytól csöpögő remekbe szabott diplomatikusságát és megírja a véleményét a Nagytezsvíreknek. Nem számol ilyenkor következményekkel, hovatovábbokkal, csak csöpög a víz a pohár szélén, már-már ömlik kifelé a szánalomtól nyüzsgő véleményhab-rengeteg. Aztán ahova folyik, ott mar, akár a sav. Talán nem is víz volt a pohárban, hanem epe. Tele keserűséggel és megalkuvással. Persze sajnos fröcsög mindenfelé, arra is, amerre nem kellene, pedig iszonyú nagyokat próbál szúúszáázni közben, de már semmi nem segít, a lavina beindult, a gépezet dolgozik, ahogy a szabad, demokratikus (hahaha) vélemény-nyilvánítás is. És persze közben nevet is a markába, ahogy figyeli a nagyok rivalizáló násztáncát. A végén csak egy maradhat? Remélem én már nem kell megérjem a tömegmészárlást. Soha nem voltam tömeg párti. Inkább iszonyos. Iszonyatosan. Meg kellene tanulni másoknak is úgy szeretni, ahogy én tudok. Kár, hogy pedagógiai ismereteim nem elégségesek ehhez, és annak sem lenne értelme, hogy a tanulni, okulni képtelen embereknek megmutassam. Csak belém rúgnának. Érzéketlen banda... a család fogalma ismeretlenné vált... vajon számomra is? |
|
|
|
Ma olvastam egy sorstársam levelét egy weboldalon. Először belementem a szokásos együttérzésbe, átéreztem vergődését (amit írt, szinte szóról-szóra egyezik esetemmel), és elkezdtem könnyezni. Nekem is fájt. Aztán észbe kaptam, összeszedtem magam, és eldöntöttem, én nem juthatok el idáig. Nem húzhat le, nem vergődhetek, nem lehetek depressziós, és nem hagyhatom el magam. Én élni akarok! Változatlanul, szeretetben, nyugalomban. És igenis elfogadom a segítséget, de az is igaz, hogy nem minden áron. Persze mérlegelek, és ami fontos, azt meglépem, a magam jól felfogott érdekében, de előtte rápihenek és rendezem a szálakat magam körül. |
|
|
|
|
|
|
|
Érdekes dolog látni, ahogy megnyugszom. Kívülről figyelni a hangyabolyt körülöttem, ahogy mindenki hozzátesz valamit, mint a jó munkásember, mindenki ötletel, akár kapkod is, én pedig csendben ülök, bólogatok néha, és mosolygok. Halálos nyugalommal. Érdekes figyelni az egyes emberek reakcióját, pedig nem sok mindenki tudja, mi is zajlikvalójában, főleg nem a színfalak mögött. Még mindig jól leplezek. Igen, büszke vagyok magamra. Kiegyensúlyozottnak tűnök, mintha nem is félnék, és mintha az, ami történik, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Én már nem akarok semmit, de hagyom, hogy aki tenni akar, az rángasson a láthatatlan madzagján, mert egyrészt vitázni sem akarok, másrészt már nem érdekel ez az egész, harmadrészt pedig nem akarom letörni a lelkesedést, és feloldozom őket a lelkiismeret-furdalás terhe alól. Pedig erről tényleg nem tehetnek ők sem. A fekete lyukat majd egyszer megfejtik, szerintem nem az elkövetkezendő 50 évben, úgyhogy ez engem nem fog érinteni. Nem bánom már. Minden úgy lesz, ahogy megírták nekem. Én pedig teszem a dolgom továbbra is, mintha mi sem történt volna... megy, amíg megy... Ne aggódj, még mindig mosolygok! :) Stílusos epilógus: "Én nem akarom tudni, hogy mit keresek, Mert ha tudom, akkor nem találom meg. Én nem akarom tudni, hogy mit akarok, Mert ha tudom, akkor semmit nem kapok. Én nem akarom tudni, hogy mit szeretek, Mert ha tudom, akkor nem ismerem meg," |
|
Fekete a világ, feketék a színek, feketék a foltok is a szemem előtt... feketék az emberek, már nem is szürkék... és tudod mi az ellentmondás? ...hogy a fekete a kedvenc színem... gyászolom a világot, amit hagytunk elmenni magunk mellett, és végignéztük vesztét... és én sem tettem semmi... tehettem volna? ...eddig sem hittem magamban... miért pont most hinnék... ?
Nem fogok hisztizni, se depresszióst játszani, nem nyúlok semmiféle szerhez, de mondjuk azt nem ígérem, hogy sírni sem fogok néha (ritkán, főleg, ha nem látja senki), de nem vagyok hajlandó önsajnálni... Nem, ez nem velem történik! Én a mosolygós, egészséges, vidám anyuka vagyok, aki néha visszatekint a tükörből. El fogom hinni. Akár erőszakkal is!